Talán az a megoldás, ha fogom magam és jól elmondom magamnak,
hogy mi a bajom.
Talán az a megoldás, hogy ahelyett, hogy jól elmondanám magamnak,
hogy mi a bajom, egyszerűen nem mondom el és inkább arra gondolok,
hogy mi nem a bajom.
Régen vicces voltam.
Régen különleges voltam.
Régen jobban szerettem én lenni.
Régen szebb volt a hajam.
Régen kevesebb ráncom volt.
Régen többet nevettem.
Régen én én voltam.
Most valaki vagyok, aki nem én vagyok és soha nem akartam
lenni.
Most vagyok valaki, aki azt mondja, hogy boldog.
egyszer volt,
hol nem volt, volt egyszer az üresség. senki nem tudja, hogy mikor
született, vagy, hogy ki volt az anyja. azt se tudta senki, hogy
honnan jött és merre megy tovább - ha egyszer elindul -, mégis
mindenki úgy ismerte, mint a saját tenyerét.
sokan, sokfélét meséltek már róla nekem, s magam is azt hittem,
hogy számtalanszor találkoztam vele. tévedtem.
hónapok óta tudom, hogy valaki követ. ahogy kilépek az utcára, a
bal vállam felett látom, hogy valaki épp elsuhant mögöttem, pont
mielőtt észrevenném. tudom, hogy ott van, jön velem, felszáll a
metróra és figyel.
látja, hogy hónapok óta a szép pappal szenvedek, tudja, hogy
mikor érek be a munkahelyemre. sőt. egyik nap észrevettem az asztal
alatt. mielőtt utána kaphattam volna, megint nyoma veszett.
ilyenkor mindig úgy teszek, mintha nem tudnám, miről van szó. néha
még félek is, bizonyosságot szerezvén arról, hogy van miért félni,
hiszen leselkedik utánam Ő, s egyszer majd lecsap...
minden akkor történik, amikor a legkevésbé számítanánk rá.
ezért történhetett, hogy ma önfeledten nyitottam ki az ablakom,
friss levegőt és napsütést várva. figyelmetlen voltam, s
óvatlan.
elég volt egyszer hátrafordulnom, hogy tudjam: akaratom ellenére
is, én engedtem be.
az ablakot becsukni már túl késő volt, az ajtót kinyitni
felesleges, szavakkal a messzeségbe elijeszteni pedig
lehetetlen.
így fordult elő, hogy én is találkoztam Vele, a mesékből ismert
ismeretlennel, aki máris beköltözött, mindent kisajátítva magáévá
tett, a sarokban hagyott, egyedül, a sötétben. nem ereszt. belém
szeretett.
azzal vigasztalom magam, hogy amit nem látok, az nem is létezik.
nem létezik a levegő, nem létezik a nevetés, nem létezik a fájdalom
sem. semmi nem létezik, amit érzékelek.
Tegnap voltunk epret szedni.
Azt hittem, messzebb lesz, mint gondoltam; de néha azt hiszem, hogy
amit gondolok, azt nem is hiszem el.
Könnyű volt odatalálni, már távolról belefújta a szél a
levegőbe a friss eperillatot.
Régebben mindig azt képzeltem, hogy ha majd nagy leszek, sokkal
több mindent ki fogok érezni a levegőből, nem csak illatokat, hanem
hangulatokat is, sőt, szavakat hallok meg, amit több száz, ezer
kilométerre suttogtak, vagy még ki sem mondtak.
Emlékszem, nevetve sétáltunk, hangosan nagyokat kacagtunk és nem
eresztetted el a kezem.
Régebben mindig azt képzeltem, hogy ha majd nagy leszek, akkor sose
fogom meg senkinek a kezét, mert nem kell engem vezetni, és
különben is, biztos majd nagyon fognak szorítani, fájni is fog, és
a szorításból sohasem szabadulhatok. Régebben még nem tudtam, hogy
egyszer te fogod majd a kezem.
A földön ültünk és kosárba pakoltuk a hatalmas eperszemeket, te
vicceket meséltél nekem, én pedig mókásan szórakoztam
veled.
Régebben mindig azt képzeltem, hogy ha majd nagy leszek, kevesebb
vicc lesz a világon, és mókázni sem szabad, mert a nagylányok olyat
már nem csinálhatnak.
Szerettem, ahogy tegnap rám néztél, ahogy hunyorogva néztem
vissza rád, mögötted a fákra, a fák mögött a napra.
Régebben mindig azt képzeltem, hogy ha majd nagy leszek, már nem
lesz időm arra, hogy dolgokat csak úgy megnézzek magamnak. Régebben
még nem tudtam a te tekinteteddel is játszhatok.
Lassan ballagtunk hazafelé, mintha miénk lenne a világmindenség
minden ideje, s talán a miénk is volt; így fordulhatott elő, hogy
sohasem értünk haza.
Régebben mindig azt képzeltem, hogy ha majd nem leszek, a világ is
megáll, csak egy percre talán, de hiányom hűvös fuvallatként
mindenkit elér.
Régebben mindig azt képzeltem, hogy ha majd nagy leszek, minden,
amit elképzeltem, valósággá válik, mert már elég idős leszek ahhoz,
hogy tudjam, hogyan kell a varázslatot igazzá tenni.
Tegnap azt képzeltem, hogy eljöttél velem epret
szedni.
néha azt gondolom, hogy bizonyos dolgokat azért nem mondhatok ki
hangosan vagy a megfelelő személynek, mert a pillanat varázsával a
mondatok valósággá válnának, megfogalmazódnának a sóhajok, s
romokba döntenék a jelent, megváltoztatnák a jövő és elriasztanák
azt, aki semmiről sem tehet.
ilyenkor mindig arra szoktam gondolni, hogy valóban, nem lehet
mindent kimondani. nem lehet minden egyes szót feláldozni az
elmúlás oltárán.
pedig mennyivel egyszerűbb lenne, ha lenne bátorságom ahhoz, hogy a
szemedbe nézzek, közben lassan megfogjam a kezed, és elmondjam a
legtitkosabb vágyaim, azt, hogy ha a világot kínálnák fel nekem,
akkor is csak téged választanálak, s nem is egészében, már egy kis
darabbal is beérném belőled, nem is a szíved kérném, még csak a
lelkedet sem; talán csak a tekinteted vagy a szavaid, vagy azt,
hogy szükséged legyen rám.
ne csak a bajban. ne csak akkor, amikor valamihez az én meglátásom
is kell. ne csak akkor, amikor játszani szeretnél.
ha valóban az lennék, aki lenni szeretnék, akkor most megfognám a
kezed és a szemedbe néznék; úgy, mint akinek már nincs
vesztenivalója és a félelmei is elmúltak, a szemedbe néznék és már
nem kérdeznék. szükségem van rád.
tudom, hogy szükséged van rám.
és mielőtt még válaszolhatnál, én már ott sem lennék. nem búcsú
lenne ez, csak egy egyszerű halál, ahogy szavaimat meggyilkolnám
érted és kilökném őket védtelen; kilökném magam is, eléd.
az elhallgatott szavaid jobban bántanának, mint a kimondottak; most
mégis én hagynálak ott pőrén.
egyedül, a semmi közepén.
de mivel mégsem vagyok erős, sem bátor, nem mondok hát semmit.
csendben fekszem a sötétben, és egy olyan világról képzelgek, ahol
én én lehetnék, s akár ezt is megtehetném.
és leginkább talán nem is attól tartok, hogy én nem merném
elmondani neked mindazt, amit nem lehet, hanem hallgatásod súlya
alatt megroppanó csontjaim recsegésétől, ahogy törékeny
bordacsontjaim szívem hasítanák fel. ismét.
igen, a választól félek, attól, hogy még sincs válaszod
számomra.
néha lebegek a takaró alatt.
ilyenkor csukva van a szemem és éppen arra gondolok, hogy bárhol
vagyok, csak nem itt, a kissé keményre gyűrt ágyban.
ilyenkor néha nyitva van a szemem és az olcsó műanyag csillagokat
bámulva elhiszem, hogy ez egy kellemes nyári este is lehetne,
odakint.
ilyenkor egy elefánt ül a lelkemen és anélkül, hogy bármi történt
volna, könnyes szemét puha szívembe törli.
ilyenkor nehéz lélegezni és a kiselefánt miatt összevissza kalapál
a szívem.
ilyenkor, mikor azt hiszem, hogy már mindjárt vége, mindenhol
bizsergést érzek: a lelkem emelkedne, azonban a nehéz takaró
visszanyom, tol lefelé, szinte atomjaimra bont és beleépít az
ágybetétbe.
ilyenkor, mikor azt hiszem, hogy már nem lehet jobb, elhagy minden
erőm és lassan, szétesett részeim halk csilingelés közepette
felemelkednek.
lassan, szinte láthatatlanul elválok az ágytól, merev testem
nesztelen.
ilyenkor hosszú hajam az ágyra lóg, s a takaró az, ami megfog,
nehogy végleg elrepüljek.
néha lebegek a takaró alatt; ilyenkor úgy érzem, szeretnek
odafent.
Beengedtem a ködöt az ablakon. Hosszú tétovázás után, mikor a
valóság becsapta szemem és képtelen voltam eldönteni, hogy csak az
ablak párás, vagy valóban mind megfulladunk az éjjel, úgy
döntöttem, hogy akkor rendezzük le itt és most, vessünk véget a
kételynek, legyen: kinyitottam az ablakot és beengedtem.
Tán tartottam attól egy pillanatig, hogy ebből a sűrű fátyolból nem
lesz majd elég lég, mely tüdőm tágítja.
Tán tartottam attól, hogy hogy a hideg éj mély ráncokat mar arcomra
és fájni fog.
Tán tartottam attól, hogy nem történik semmi, és ez a köd is csak
egy buta köd lesz, pont olyan mint a többi.
Halkan baktattam hazafelé minap a gondolattal, hogy tán nem is
volt olyan nagy baj bemenni a városba és találkozni az ismeretlen
ismerőssel. Kicsiben megváltani a világot, hangosan kacagni fals
dolgokról, közben pedig a fák árnyékában szörnyű jövőképeket
látni.
Szeretem az estét, amikor nincs valóságos fény, amikor a lámpák
nesze még irreálisabbá teszi a körülölelő világot, amikor semmi nem
az, aminek látszik, mikor minden távolabb van annál, aminek
hisszük.
Szeretem azt képzelni, hogy a világ ilyenkor kifordul magából, s
mintegy gúnyt űzve a nappalból, minden olyat megteremt és megenged
magának, amit máskor sosem lehetne: a kék fényben pislogó kurvákat,
a sárgában szétcsúszó bicikliseket és a pirosban elkúszó
féklámpákat.
Kocsiba szálltunk, mondván miénk az éjszaka és nekem is látnom kell
azt, amit már mindenki látott, a műsor kihagyhatatlan és higgyem
el, sosem fogom megbánni.
Illedelmesen mosolyogtam az ismeretlen ismerősre, tudván, amit ő
még csak nem is sejtett: én nem vagyok kék fényben pislogó kurva,
és nem is leszek, erre az egy éjszakára sem, bárhogy is
kívánja.
Levegőt hiányolva lejjebb engedtem az ablakot, és a mellettünk
suhanó féklámpákat néztem. Ahogy a pirosas fényt magukba rántották
a semmiből, érezni lehetett, ahogy kiszakadnak helyükről, s az
utastérben, utasokkal vegyülve életre kelnek.
Vártam a pillanatot, mikor velünk is megtörténik, hogy a kis fények
idebent feloldják ezt a kellemetlen-kínos kurva hangulatot.
Mint mindig, most is hiába vártam. Mi voltunk az egyetlenek a
körúton, ahová a piros féklámpasugarak sosem jutottak be, sosem
vitték el azt a miliőt, amit magunkkal együtt a kocsiba
raktunk.
Tán a taxis hibája, aki túl óvatosan fékezett, tán az én hibám,
hogy az ablakon kihajolva ismét elvágyakoztam onnan, ahol épp
vagyok és az is meglehet, hogy a féklámpák hibája, kiknek nem volt
erős fénye ahhoz, hogy ne legyek én is, mégis, kékben pislogó
kurva.
Kínomban
összevissz olvasgattam neten, és Balunál
észrevettem, hogy meghívott erre azakármire. Mivel nem túl sok
önállóságot kér a dolog, mondatokat sem kell szerkeszteni, és elég
néhány szóval válaszolni, hát üsse kavics, ámen.
És természetesen, mivel kineveztem mémnek ezt azakármit, és
kisbarátaim, tessék játszani. Itt az én megoldásom, a kérdések
állandóak, a poszt végén az 5 vagy esetleg több név, akiknek
továbbdobom e remek lehetőséget a kibontakozásra. :-D
félek elalszom egyszer... - "félek elalszom egyszer, s te elhagysz mint a vonat" igen, félek. napjaim java részét tán a félelem teszi ki. oly erősen ragaszkodom az elmúlásomhoz, hogy az duplán marja arcomra jeleit. félek, h...
a nyár illata - a testen megolvadó lágy krémek illata...
Beengedtem a ködöt. - Beengedtem a ködöt az ablakon. Hosszú tétovázás után, mikor a valóság becsapta szemem és képtelen voltam eldönteni, hogy csak az ablak párás, vagy valóban mind megfulladunk az éjjel, úgy döntöttem, hogy akkor rende...
